"Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?"

Márai Sándor

"Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is." (Tisza Kata)

Mai gondolatok...

Van egy folyamat az emberek körül, mely olyan félelmes, ijesztő, mindennél rosszabb... a magányosodás folyamata ez. Mikor olyanok lesznek, mint a gépek. Szigorú házirend van körülöttük, még szigorúbb munkarend, aztán egészen szigorú társadalmi rend van körülöttük, de rendje van szórakozásaiknak, hajlamaiknak, szerelmi életüknek is, előre tudják, melyik órában öltözködnek, reggeliznek, dolgoznak, szeretnek, szórakoznak, művelődnek... Rend van körülöttük, eszelős rend. S ebben a nagy rendben lassan megfagy körülöttük az élet, mint ahogy egy expedíció körül, mely messzire készült, virágzó tájak felé, egyszerre befagy a tenger és a világ, s akkor nincs többé terv és szándék, csak hideg és mozdulatlanság. S ennyi a halál, a hideg és a mozdulatlanság. Ez a folyamat lassú és feltartóztathatatlan. Egy napon megkocsonyásodik a család élete. Minden fontos lesz, minden részlet, de nem látják, nem érzik többé az egészet, magát az életet... Oly gondosan öltöznek reggel és este, mintha valamilyen vészes ünnepélyességhez öltenének köntöst, temetéshez, vagy esküvőhöz, vagy bírói ítélethirdetéshez. Társaságba járnak és vendégeket fogadnak, de minden mögött a magány van. S amíg a várakozás él e magány mögött a szívekben és a lelkekben, addig elbírják valahogyan az életet, élnek...nem jól, nem emberhez méltóan, de élnek, van értelme, felhúzni reggel a gépezetet, hogy estig ketyegjen. Mert sokáig remélnek. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat...De mindez nem segít. S tudják ők pontosan, miközben mindezt művelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben bíznak?... tudják jól, hogy ... mindez nem segíthet... Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!

Mi van itt?

Felfedező út... Hogyan kell ezt csinálni....?